2011. április 15., péntek

parazsat evő paripa, égig érő fa

http://canadahun.com/forum/showthread.php?p=1825522
Karácsony eredete és jelentősége
Barrus Könyvkiadó, Budapest, 2006

8. fejezet

8. Karácsony gondolatának megjelenése a népmesei parazsat evő paripában

Népmeséinkben gyakran szerepel a parazsat evő paripa. Tudjuk, hogy a ló nem eszik és nem is ehet parazsat. A népmesei paripa parazsat evése tehát magyarázatra szorul. Néhány szerző megkísérelte a parazsat evő paripát a szertartásoknál használt keretdobbal magyarázni: a keretdob bőrét dobolás előtt fel kell melegíteni, és ettől a melegítéstől lesz a dobbőr feszes, s válik dobolásra alkalmassá. Kérdés, hogy megállja-e ez a magyarázat-kísérlet a helyét.

8.1. A legyengült táltos ló parazsat kér enni

Benedek Elek feldolgozásában „Az égig érő fa” című magyar népmese (ld. Farkas Zoltán könyvét: Az égig érő fa, 1994, 8. oldal) idevágó része így szól: „Volt a sárkány istállójában egy girhes-görhes, sánta ló (…) Na, még ilyen lovat sem látott, amióta a világon van. Csak a csontja meg a bőre volt, s a lábára sem tudott állani, feküdt a hídláson, s nyögött szegény pára, nyögött keservesen. (…) Jánoska sarjút tett elébe, de rá se nézett. Zabot vitt neki, az sem kellett. (…) Egyszer csak megszólal a ló: látom, hogy jó szíved van, te fiú, de hiába kínálsz engem sarjúval, zabbal, az nem nekem való. Égő parázs az én abrakom (…) [Jánoska] vitt a lónak egy lapát parazsat. Még meg sem szusszant, mind egy falásig megette, s abban a minutában lábra is állott. Ment egyenesen az udvarra, s ott azt a temérdek sok parazsat megette, de úgy, hogy még a hamut sem hagyta meg. Jánoskának a szeme-szája elállott a nagy álmélkodástól. De hát még akkor ámult-bámult istenigazában, mikor nézi, nézi, s hát látja, hogy a ló szőre ragyog, mint az arany, a bordája egy sem látszik, s nem is négy lába van ennek a lónak, hanem öt.”

Létezik egy jelenség, amit a dob-hasonlat magyarázni látszik. Ez pedig a lesoványodott, szinte a halálán levő „gebe” feléledése, kigömbölyödése. A keretdob bőre ugyanis az ernyedt, dobolásra alkalmatlan állapotból a melegítés hatására tényleg kifeszül. Kérdés azonban, hogy a parázstól/tűztől feszülő keretdob tekinthető-e úgy, mint aminek „szőre ragyog, mint az arany, a bordája egy sem látszik, s nem is négy lába van ennek a lónak, hanem öt.” A „Parazsat evő paripa” című magyar népmesében (Parazsat evő paripa. Magyar népmesék, Jankovics Marcell rajzaival, Magyar Könyvklub, 24. oldal) „A ló fölhabzsolta a teknő parazsat, olyan szép lett tőle, mintha minden szőrszála aranyból lett volna”. Ez az „aranyszőrűvé” válás népmeséinkben és a mitológiában általában kulcsfontosságú. Nemcsak aranyhajú lány, de aranycsődör is szerepel pl. „Az aranyhajú lány” című magyar népmesében. Az arany hajkorona a Napisten jelképe (Jankovics Marcell, A Nap könyve, 1996, 146. oldal). A görög mitológiában Médeia segítségével szerzik meg az argonauták az aranygyapjút (Mitológiai ABC, 1970, 249). Az aranyalmák a Világfa gyümölcsei (Jankovics Marcell, 1996, 9. oldal), amelyről az előző, Aranyalma és sárkány a Világfán című fejezetben láttuk, hogy a valóságban a csillagok, vagyis távoli Napok. Az arany szín a napsugarakra, a Nap színére, ragyogására utal. Ugyanakkor a dob nem válik sem aranyszőrűvé, sem aranyszínűvé a melegítéstől. Megítélésünk szerint tehát a szokásos magyarázat nem megfelelő. Arról nem is szólva, hogy kérdés, hogyan nőhet a keretdobnak ötödik lába.

Ha a dob-hasonlat nem megfelelő magyarázat, akkor miről lehet itt szó? Annyi már kiderült, hogy az aranyszőrűvé válás, más mesékben a gebe kigömbölyödése, hirtelen megerősödése és minden más lónál különbbé válása a Nappal kapcsolatos. Tegyük fel tehát a kérdést: létezik-e kapcsolat a magyar néphagyományban a Nap és a ló között? És létezik-e a Nappal kapcsolatos olyan jelenség, amelyben a Nap legyengültnek, erejét vesztettnek, fényét vesztettnek látszik?

8.2. A Nap és a fehér ló kapcsolatának valóságalapja

Az első kérdésre a válasz szinte nyilvánvaló. A magyar néphagyományban a Nap egyik legfőbb jelképe a fehér ló. A fehér ló jelképe a szkíta-magyar kultúrkörből kisugárzódott a kelta mitológiába éppúgy, mint az ókori Indiába. Egy mitológiai találós kérdés Indiából így hangzik: „Heten vannak az egykerekűbe fogva, de csak egy ló húzza, melynek hét neve van. A kerék halhatatlan, nem pihen. Minden, ami él, rajta ül, három tengelye van.” Megfejtés: a Nap. Szúrja, indiai Napisten kocsiját egy hétfejű ló húzza. A három tengely napsugárjelkép” – írja Jankovics Marcell a Nap könyvé-ben, a 313. oldalon. Jankovics megemlíti, hogy a mesehős „úgy csinál táltosparipát a rozzant csikóból, hogy parazsat etet vele, a halálból őt „cserébe” táltosa támasztja fel; az obi-ugor Napisten gebévé sorvadt bűvös lovát tüzes leheletével gyógyítja meg, amikor viszont az ő „csontja törött és húsa rothadt”, fehér lova nyalogatja életre”. Ez a találós kérdés ismét második kérdésünkhöz vezet. Lehet-e a Nap legyengült, erejét vesztett állapotban?

8.2.1. A legyengült Nap újjászületik

Erre a második kérdésünkre ismét csak igenlő választ kapunk. A Nap ugyanis legalább három jelenségében tekinthető „legyengült”-nek, „erejét vesztett”-nek. Az egyik ilyen jelenség a napfogyatkozás. A másik a Nap téli erejét vesztése, amely a téli napfordulókor tetőzik. A harmadik a napnyugta. Vegyük először szemügyre, mi történik napfogyatkozáskor. A Nap korongjának egyre nagyobb része sötétül el, s teljes napfogyatkozáskor egyszercsak varázslatos, rendkívüli jelenség tűnik fel: felragyog a Nap addig láthatatlan koronája (lásd Tóth László: Napfogyatkozás és népművészet c. cikkét, Természet Világa, 1999/8, 366-367. oldal; Tóth László és Végvári József, Napfogyatkozás és népművészet, 2001, és az előző, Aranyalma és sárkány a Világfán című fejezetünket). Aszárnyas kígyó a sárkány, a magyar népmesék, a kelta és a kínai azonosságtudat központi szereplője. Csillagászati tény ugyanis, hogy a Nap öntevékeny égitest, felszínéről hol itt, hol ott kitörések forró anyagot dobnak ki, amelyek óriási lángoló tűznyelvekként utaznak az űrben. Ez a természettudományos magyarázata a sárkányok jellegzetes tulajdonságának is: ahány fejük van, annyi tüzet hánynak. A szárnyas sárkány sokezer éves ősi jelképe azt is mutatja, hogy az ősi ember tudta, hogy a Nap tűzből áll – bár ezt a tényt az ókori kultúra csúcspontjának tekintett görög kultúrában Anaxagoras csak az i.e. 4. században vetette fel először.

8.2.2. A fehér ló: a napfogyatkozáskor feltűnő napkorona

A naptevékenység a Nap egyenlítőjétől körülbelül 15-20 fokra tetőzik, így ilyenkor a jellegzetes erővonalak az egyenlítőtől fölfelé és lefelé hosszan elnyúlóan szétágaznak, egy lovasnép számára egy vágtázó ló fejére és farkára (fönt elöl és hátul), illetve első és hátsó lábára emlékeztetően. A Nap északi pólusánál egy lovas nép tagja ilyenkor egy lovas alakját láthatja, a déli pólusnál a lovas lábait. Az így kirajzolódó ló képe az elsötétedett égbolton vakítóan fehér színű. A Nap és a fehér ló azonosításának tehát valós természeti jelenség képezi az alapját: a napfogyatkozáskor kirajzolódó napkorona alakja. Tekintve, hogy az égi fehér ló kirajzolódása a naptevékenységtől függ, vagyis a Nap öntevékenységétől, életerejétől, a fehér ló a Nap életerejének jelképévé vált. Természettudományos magyarázatunk egyszersmind azt a tényt is magyarázza, hogy a táltos lónak szárnyai vannak. A táltos ló szárnyai a szárnyas napkorong ősi eszméjéből fakadnak. Az egész mesebeli eseménysor magyarázata természetesen adódik. A mesehős a legyengült táltos lónak parazsat ad, a girhes csikó megrázza magát és aranyszőrű paripává válik – vagyis a napfogyatkozáskor legyengült Nap felragyogó koronája a Nap életerejének megújulását mutatja (különösen, ha földi tüzeket is gyújt a Nap újjászületését tevékenyen előidézni kívánó földi ember), a legyengült Nap százszor szebben születik újjá, és eközben megerősödött a lelki kapcsolat is az ember és a Nap életereje között. Így és ezáltal száguldhat a Nap életerejére „felpattanva” lélekutazásai során, a Nap életerejétől, a szárnyas fehér lótól óriási többlet-erőt kapva a csillagutazáshoz. Ennek a hirtelen, egycsapásra történő erő-megsokszorozódásnak élményét őrizheti megtáltosodás szavunk.

A mágikus kultúra töredékeit őrző sámán-hagyományokban a sámán lélekutazásaikor gyakran segítőkre támaszkodik. Ezek a segítők gyakran állatok vagy növények, akik a sámánutazás során tanítják a sámánt, gyakran a varázserő titkaira, kiélezik a sámán érzékeit, utasításaik erkölcsi és szellemi fejlődését ösztönzik – írja Piers Vitebsky A sámán című könyvének 66. oldalán. Az elképzelés, hogy a különleges képességekkel rendelkező emberek kívülről kapják sugallataikat, messze túlnyúlik a sámánizmus körén. Az ókori Görögországban nemcsak Szókratész élte át ösztönös tudás-erejét daimon-ként, hanem a zenei, költői, festői tehetségről is azt gondolták, hogy a múzsák ajándéka. Ezeknek az istennőknek a nevéből ered a muzsika szó világszerte. A Nap életerejének táltos lóként elképzelése véleményünk szerint arra utal, hogy őseink lélekutazásaik során nemcsak növények és állatok, hanem a Nap életerejével is össze tudtak kapcsolódni, és elsősorban éppen a Nap segítő erejére támaszkodtak. A Nap lélekereje röpíthette a mesehőst lélekutazásai során úgy, mint a gondolat. És itt egy meghökkentő gondolatra bukkanhatunk. „Ha valamely állat válik [a sámán] segítőjévé vagy lovagol rajta a sámán, akkor átveszi az állat tulajdonságait, érzéseit és gondolkodásmódját. Ekkor a tulajdonságok még rajta kívül vannak, de innen már csak egy lépés, hogy teljesen beolvassza ezeket a saját egyéniségébe” – írja Vitebsky könyvének 69. oldalán. Ha tehát a mágust a Nap életereje segíti lélekutazásaiban, akkor a Nap érzéseit és gondolkodásmódját olvaszthatja be egyéniségébe! Ha az ősi emberiség évezredek során a Nap egyéniségét olvasztja be egyéniségébe, joggal mondhatja, hogy a Nap szülötte. És mivel a Napban az élő Világegyetem életereje nyilvánul meg, a Nappal lelkében egybeforrt emberiség a Világegyetem szülötte is. És e hagyományok felbomlásával az emberiség népeinek egyénisége elvesztheti kozmikus tartópilléreit.

8.2.3. A fehér ló és a parazsat evő paripa kapcsolata

De van-e köze az így kirajzolódó fehér lónak a népmesei, parazsat evő paripához? Könnyen lehet, hiszen a napfogyatkozáskor a napkorona eleinte rendkívül halványan látható, és csak később kap erőre. Ha pedig visszagondolunk az őskorba, amikor a napfogyatkozásokat megfigyelő ember számára a Nap jelentette az élet központját, forrását és fenntartóját, amihez érzéseiben rendkívül szorosan kötődött, számára a Nap fogyatkozása a Nap elgyengülésének képzetét vetette fel, amit egy élet-szerető ember nem nézhetett tétlenül. Mit tehet ilyenkor azért az ember, hogy a Nap minél előbb visszanyerje teljes erejét? Az ősi magyarság kultúrájában a tűz és a lélek rokontermészetűek, mindketten lángolók, tüzesek, érzékenyek. A lélek maga az érzésvilág, és az érzésekről tudjuk, hogy képesek egymást kigyújtani. Minden ember tudja, hogy milyen érzések gyúlnak ki például egy anya és gyermeke, vagy két szerelmes között. Az egyik lélekben kigyúló érzés kiváltja a másik, rokon lélekben a hasonló érzés kigyulladását. A kölcsönösség természeti törvény az együttérzést ápoló népek kultúrájában. Kisgyermekkorban, amíg a mesterséges társadalom pusztító hatása még csak kevésbé érvényesül, az egyik gyermek sírása, nevetése szinte törvényszerűen magával vonja a másik gyermek együttérzését, sírását, nevetését. Tény, hogy még a legelvetemültebb bűnözőkben is fiziológiailag kimutatható az együttérzés, az érzéseket kísérő bőrellenállás-változások mérésével. Erőszakos cselekmények elkövetése vagy akárcsak közvetett átélése során az érzésvilág hullámzását jól mérhető fiziológiai jelenségek kísérik (a bőr elektromos vezetőképességének változása stb.), amelyek az együttérzés fellépését mutatják (Arno Gruen, A normalitás tébolya, 2003, 77.-79. oldal).

Abban az ősi kultúrában, amelynek együttérzését a Természettel még nem pusztította az embertelenség felé fejlődő társadalom, az együttérzés még a társadalmi valóságban is működő természeti törvény volt, amelyik rendszerint a gyakorlati életben is érvényre jutott. A mese is ezt tanúsítja: jótett helyébe jót várj. Nemcsak jóval kell viszonozni a jót, de jótettel kell kezdeni, és ez a Természet törvényei alapján ki fogja váltani a jótett viszonzását. A kölcsönösség természeti törvény volta jut kifejezésre erkölcs szavunkban is: er-kölcs szavunk valószínűleg az érzés-kölcsönösség eszméjén, az emberi együttérzésen alapszik.

8.3. Az anya-gyermek és a Nap-ember viszony párhuzama

Világos, hogy ha egy anya szereti gyermekét és ki is fejezi szeretetét gyermeke iránt, azt a gyermek megérzi, és ez szeretetének növekedésére vezet. Ha az érzés tűz, akkor az anyai szeretet-tűz növekedése a gyermeki szeretet-tűz növekedését váltja ki. Ez az indukció, a gerjesztés törvénye, a kölcsönös növekedés törvénye. És viszont, hiszen az együttérzés kölcsönös érzés. A Természetben általános a kölcsönhatás törvénye. Nincs hatás ellenhatás nélkül. És ha a Természet nem csupán élettelen anyaghalmaz, ahogy azt modern, eldurvult és eltompult, szemellenzős látásmód sugallja, hanem élettel, érzéssel áthatott, ahogy ezt az ősi, természetes nemességét őrző ember érzékelte, akkor a kölcsönhatás törvénye a Természet mindhárom létkörében: az érzésvilágban, a gondolatvilágban és az anyagi világban egyaránt fennáll. És ha az emberi, közösségi érzés a Nap megerősödésére irányul, és ez még fizikai, anyagi mivoltában is kifejezésre jut, például tüzek gyújtásával, parazsak szításával, akkor a földi parázs lángot vetésével az égi szunnyadó tűz, a Nap koronájában szunnyadó tűz és lángot vethet, megerősödhet. Egy egészséges, a Természet egészét ismerő és elfogadó kultúra népe napfogyatkozáskor bizonyára országszerte tüzeket gyújtott, különösen, ha ezt tudósai, mágusai előre jelezték. A napfogyatkozáskor történő tűzgyújtás és a Nap életerejének visszanyerésére irányuló emberi vágy a napfogyatkozás legelső jeleinek jelentkezésekor minden bizonnyal elmaradhatatlan volt. Ez az érzés és ennek kifejezése minden bizonnyal olyan szükségszerű volt, mint a kisgyermek vágya a tőle éppen eltávolodó Édesanyja után. Milyen általános öröm köszönthette a Nap erejének újra visszanyerését! Talán az első örömtüzek gyújtása is ilyen, Nappal kapcsolatos élményekre vezethető vissza. Megállapíthatjuk tehát, hogy a napfogyatkozáskor történő tűzgyújtás általános lehetett, és ez a gyakorlat kapcsolatban állhat a népmesei táltosló parazsat evésével.

8.4. A Nap újjászületése elősegíthető a földi ember által

Említettük, hogy a Nap „gyengélkedésének” egy másik típusa a téli napfordulóval áll kapcsolatban. Ahogy a nyári napforduló beköszönt, attól kezdve a nappalok egyre rövidülnek, az éjszakák egyre hosszabbodnak. A leghosszabb éjszaka napja a téli napforduló, december 21.-e. Ez az a fordulópont, amikortól kezdve a Nap újra erőre kap, a nappalok ismét hosszabbodni kezdenek. Az őskorban világszerte elterjedt szokás volt a téli napfordulók idején tüzek gyújtása, éppen a Nap, az élet iránt érzett bensőséges szeretet kifejezéseként. Az őskor tudósai, a mágusok minden fizikai jelenséget kizárólag fizikai okokkal magyaráztak, viszont a lélek jelenségeit nem fizikai okokkal magyarázták (Diogenes Laertius idézi Arisztotelészt A kiemelkedő filozófusok élete” című, i.u. 200 körül született munkájának első oldalán). Tudták azt is, hogy a Nap „életerejének” újjászületése összefügg a Nap és a Föld helyzetével, és a Nap és a Föld egymáshoz viszonyított helyzetét éppúgy anyagi (fizikai) törvények irányítják, mint a legtöbb anyagi testét. Ugyanakkor a modern kor csillagászaitól eltérően azt is tudták, hogy a Nap nemcsak anyagi, hanem egyszersmind élő természetű is. Ha pedig élő természetű, akkor anyagának viselkedését nemcsak fizikai, hanem egyszersmind biológiai törvények is irányítják, ahogy a földi növények, állatok, emberek esetében is történik. A biológiai törvények az érzések által kormányoznak. Az az ember, aki orvosi műszerekkel kimutathatóan semmit sem érez, nem tudja a kisujját sem megmozdítani, mert ahhoz indító ingerre, az ingerrel kapcsolatos érzékenységre, tehát tudatos vagy tudattalan érzésre is szüksége lenne. Ha tehát a Nap él, akkor érez is. A biológia törvényeinek érvényre jutása ösztönöket és érzéseket tételez fel. És ha érez, akkor képes más érzésekkel kölcsönhatni, ahogy a fizikai testek képesek más fizikai testekkel kölcsönhatni. És ha a Nap képes más érzésekkel kölcsönhatni, akkor képes a földi élőlények érzéseivel is kölcsönhatni! Különösen, ha óriási, földméretű közösségi ünnepeken árad felé az élőlények iránta érzett szeretete! Ilyenkor a szeretet szeretetet ébreszt, a társlényegű lények közötti kölcsönösség kozmikus törvénye értelmében benne is új láng gyullad ki, a Nap emberiség iránt érzett szeretetlángja megerősödik, és ez bizonyára javára fog válni az emberiségnek, gondolhatták őseink. Így születhetett meg őseink gondolata: a Nap iránti földi érzések felfokozása és fizikai kinyilvánítása a Nap emberiség iránti érzéseinek felfokozását és kinyilvánítását idézheti elő.

8.5. A Nap újjászületését segítő szertartások nyomai az ókori világban

És így is tettek. A téli napforduló idején történő tűzgyújtás tárgyi nyomokkal, a régészet tudománya segítségével utólag nem mutatható ki egykönnyen. Mégis számtalan sokezeréves nyom mutatja: a téli napforduló idején történt tűzgyújtás világszerte jelen volt az őskorban. Ezt mutatják a kőkörök, amelyek nemcsak Anglia, Franciaország, Spanyolország partjai közelében, hanem Európa belsejében, Németországban, a Kárpát-medencében, a Fekete-tenger északi partvidékén, az egész eurázsiai síkságon, az egész ókori Szkítiában a Kárpát-medencétől Kínáig, Közép-Ázsiában, Észak-Indiában, de még Amerikában és Afrikában is. Ráadásul nemcsak a világ nagy részére kiterjedten, de időben is egy hosszantartó, ötezer évet átfogó korszakban, egészen az időszámításunkat közvetlenül megelőző századokig kimutathatóak a kőkörök vagy nyomaik. Sok kőkör közepén rengeteg hamut találtak (Stonehenge, az erdélyi Kisompoly-nál (Ampoita) 1999-ben talált kőkör közepén stb.). A hamu a parázs maradványa. A téli napfordulókon tehát hatalmas parázshalmok virultak karácsonyeste világszerte a Nap lelki újjászületésének, a földi világ testi-lelki újjászületésének elősegítésére. És a téli napfordulók idején „gyengélkedő” Nap hamarosan új erőre is kapott. A napfogyatkozás idején gyakran előfordult az is, hogy a napfogyatkozás néhány perce alatt új napkitörés indult ki a Napból. Ilyenkor pedig úgy tűnhetett, hogy a négylábú fehér lónak ötödik lába nőtt. A Nap pedig újjászületve szebb volt, mint valaha, és sűrű aranyhajat, napsugarak fonatát eresztette ki magából. Úgy tűnik, ebben az értelmezésben a parazsat evő paripa népmesei hagyományának minden lényeges eleme magyarázatot nyer.

Irodalom:
Gruen, Arno, 2003, A normalitás tébolya. A realizmus mint betegség: elmélet az emberi destruktivitásról. Magyar Könyvklub, 77-79.
Jankovics Marcell, 1996, A Nap könyve, Csokonai Kiadó, Budapest, 9.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.